Messze még a zöld acél kora

Az éves globális szén-dioxid-kibocsátás nagyságrendileg 7 százalékát az acélipar adja, így az elmúlt években erőteljes környezetvédelmi elvárások fogalmazódtak meg a szektor szereplőivel szemben.Kohó

Nem meglepő, hogy szinte miden acélipari vállalat, valamilyen mértékben szeretne zöldebbé válni a következő években. Felmerül a kérdés, hogy reálisan milyen mértékű változásokra lehet számítani az előttünk álló években. Ehhez viszont fontos megérteni, hogy alapvetően miért jár az acélgyártás ekkora mennyiségű károsanyag-kibocsátással és milyen lehetőségek vannak az emisszió csökkentésére.

A technológia már létezik
Az acél előállítása klasszikusan BF-BOF termelési útvonalon történik. A folyamat során a vasércből eltávolítják az oxigént, amelyhez kokszolható szenet használnak redukálószerként. A szén egyben a tüzelőanyag is az eljárásban. Így jön létre az acélgyártás alapvető összetevője a nyersvas. A szén tehát nélkülözhetetlen eleme ennél a technológiánál az acélgyártásnak és egyben fő okozója is a nagy mennyiségű szén-dioxid-kibocsátásnak.
A globális acéltermelés 71 százalékát adják a BF-BOF-gyártók, de szerencsére már elérhetők sokkal alacsonyabb károsanyag-kibocsátással járó eljárások is – a fennmaradó részt már ma is az EAF technológia teszi ki. Ez utóbbi módszernél áram segítségével megolvasztják az alapanyagként szolgáló acél hulladékot vagy direkt módon redukált vasat (DRI), így nincs szükséges szénre.
Jelenleg a globális termelés 22 százalékához használnak acélhulladékot és mindössze 7 százalékhoz DRI-t. Ez utóbbi azért ilyen alacsony, mert itt a vasérc redukciója földgázzal történik és ez a technológia csak azokban az országokban versenyképes megoldás, ahol kifejezetten olcsón lehet földgázhoz jutni.

Acéltermelési technológiák

 

A fenti grafikonon látható kibocsátási értékek alapján egyértelműen adódik a megoldás is:

maximális szintre kell emelni az EAF metódussal történő gyártást és lehetőleg acélhulladékot kell használni alapanyagként.
Ez azonban nem olyan egyszerű, mert EAF termelési útvonalon keresztül magas hozzáadott értékű acélterméket csak kiváló minőségű acélhulladék felhasználásával lehet előállítani. Ez utóbbiból pedig közel sem érhető el elegendő mennyiség. DRI használatával orvosolható lenne ez a probléma, de a fent taglalt okok miatt ez nem tudott elterjedni. Nem véletlen, hogy az igazán magas minőségű acéltermékeket gyártó cégek jelenleg mind BF-BOF technológiát használnak.

Acéltermelési technológiák

 

A klímacélok eléréséhez tehát alapvetően két fő irányt kell tartani. Maximalizálni kell az acélhulladékkal működő EAF gyártást. Minden más esetben – ahol az előbbi minőségi követelmények miatt ez nem lehetséges – DRI-t kell használni. Az sem mindegy továbbá, hogy a DRI-t hogyan állítják elő, mert a jelenleg alkalmazott redukciónál – ahol földgázt használnak – van sokkal zöldebb megoldás: amikor megújuló hidrogénből nyerik az energiát.

Ki fizeti a zöldülés árát?
Számtalan, a fenti célok elérését segítő beruházást jelentettek már be, főleg Európában. Ugyanakkor a szektor teljes átalakulásában kulcskérdés a végtermékek árazása. Ne feledjük, hogy ezek a beruházások semmivel sem növelik az értékesített acél mennyiségét vagy minőségét. Ráadásul le kell állítani a műszaki szempontból még tökéletesen működő kapacitásokat és helyette egy magasabb működési költségű új eljárást kell bevezetni.

Egyes becslések szerint a zöld acél előállítása 20-30 százalékkal lesz drágább a jelenleg használt technológiával gyártott termékhez képest.
Kulcskérdés tehát, hogy a fogyasztók hajlandóak-e magasabb árat fizetni ezekért a termékekért, illetve milyen állami támogatásokat kap a szektor a fenti beruházásokhoz.
Nem meglepő, hogy a legtöbb eddig bejelentett beruházásnál az előbbi feltételek valamilyen mértékben már teljesültek. Számtalan autógyártó jelezte, hogy hajlandó magasabb árat fizetni a kisebb károsanyag-kibocsátással előállított acélért.
Az igazán áttörő, globális szinten meghatározó átalakulás még várhatóan hosszú éveket vesz majd igénybe. Hiába járnak élen az európai acélcégek a fenti célok elérésben, ha az EU-n kívüli versenytársak továbbra is olcsóbb és jelentős károsanyag-kibocsátású gyártási eljárásokat használnak.
A szabályozással – mint például az Európai Unióban lassan bevezetésre kerülő „karbonvámmal” (CBAM) – legalább arra lehetőség van, hogy ezeket az acéltermékeket ne lehessen a zöld acélnál alacsonyabb áron értékesíteni az unión belül. Azt viszont ez sem akadályozza meg, hogy a világ más részein ilyen acéltermékeket állítsanak elő és értékesítsenek.

Nem minden zöld, ami annak látszik
Abban biztosak lehetünk tehát, hogy a jelenlegi ösztönzők mellett minden acélcég szeretne zöldebbé válni a következő években. Abban azonban hatalmas különbségek vannak, hogy a termelés menetét átalakító forradalmi változást hajtanak végre, vagy csak kisebb átszervezésekkel szeretnék jobb színben feltüntetni magukat.
A skála egyik végén a közel karbonsemleges zöldacél előállítását megcélzó beruházásokat indító cégek állnak. Ellenpólusként pedig az olyan egyedi példák szolgálnak, amikor egy-egy integrált acélgyártó értékesíti a szénbányáját, miközben hosszú távú szerződést köt a bánya új tulajdonosával a nyersanyag jövőbeni beszerzéséről. Természetesen ez utóbbi megoldás semmit nem változtat a termelés károsanyag-kibocsátásán, de jobb ESG-pontszámot remélhet a vállalat, ha csak a szén felhasználása van „házon belül” és a bányászat nem.

Forrás: Hold Alapkezelő, Maróti Ádám